Egy tekintély nélküli világ kitermeli a maga tekintélyelvű, autoriter személyiségtípusait
Az autoriter személyiség koncepciója a második világháború utáni időkben kristályosodott ki méghozzá a fasizmus, nemzetiszocializmus ideólógiáinak személyiségformáló hatása kapcsán. Az autoriter személyiség alapja a tekintélytisztelet, viselkedésének motorja a tekintélyelvűség. Az alapkoncepcióhoz képest ma már változott a társadalomtudomány ezen kategorizációja, mivel az “új tekintélyelvűséget” nem a tekintély jelenléte, hanem éppenséggel hiánya okozza.
A társadalom termeli az autoriter személyiségeket?
Ez könnyen belátható akkor, ha a dolgok mélyére gondolunk. Jelen kultúránkban, főleg a rendszerváltás óta nincs egy olyan nomratív szabályozó hatalom, amihez képest lehet(ne) lázadni, lehetne egyértelműen felépíteni a saját, önazonos értékrendet.
A családon belül a csonka családmodell válik egyre elterjedtebbé, a szülők a munkájukkal, karrierjükkel vannak elfoglalva (örülhetnek, hogy van munkájuk és úgy ahogy el tudják tartani a gyerekeket), az iskolában a tanároknak alig van eszköz a kezükbe, már ami a fegyelmező nevelést illeti, a globalizálódó világban és az interneten elérhető információhullámnak köszönhetően szűrő nélkül érzekik a feldolgozhatatlan impulzus, melynek rendszerezésére nem tantíják meg a fiatalokat.
Egy ilyen közegben a serdülés szereppróbálgatása is megváltozik ahhoz képest, ahogyan elvárnánk. A fiatalok egyértelműen és már-már agresszíven a tekintély ellen vannak, önállósodnak, fizikailag és szellemileg jóval hamarabb válnak felnőtté, mint ahogy erre érzelmileg megértek volna.
Nem csoda hát, hogy kapva kapnak azokon az alkalmakon, amikor kiélhetik – ha hajlamuk van rá – autoriter személyiségüket egy-egy szektában, bandában, politikai formálódásban vagy tüntetésben. Az autoriter személyiség ugyanis a valami mellett való elköteleződését a valami ellen való állásfoglalásával fejezi ki.
Milyen jellemvonásokkal lehet leírni egy autoriter személyiséget?
Egyrészt nagyon jellemző rá, hogy önmagát sem képes elfogadni, s így a mással való azonosulás egyfajta menekülési utat is jelent a számára. Az autoriter személyiség saját vélemény felelősségteljes, gondolkodó felvállalása helyett a tekintély értékrendjének szócsöveként jelenik meg, azt képviseli, abban a gondolkodási keretben alkot véleményt.
Miután saját magának értő elfogadására képtelen, nem csoda, hogy másokhoz sem a megértés lehetőségével közelít. Feltétel nélküli elfogadás, alkalmazkodás egy másikhoz, konfliktus nélkül lehetetlen. Autoriter alárendelődés a számára előírt egyetlen élhető út.
Jellemző reakciója a felháborodás, a tiltás és a szabályozás. Ez is érthető, hiszen az önálló gondolkodás sokkal több szabad utat hagy, melyek kimenetele ismeretlen, félelemmel terhes és ijesztő egy önállótlan személyiség számára.
Mivel másoktól várja a bölcsek kövét, nem hisz az önálló problémamegoldásban, fél a kudarctól, amelyért felelősséget kellene vállalnia. Így tehát mind az érzelmi, mind a gondolati világot merevség jellemzi, melyen nagy koncentrációval van jelen az elfojtott vagy a nyílt agresszivitás az autoriter személyiségeknél. Tipikusan autoriter személyiségvonás az előítéletesség, a babonákban való hit és a sztereotipizálás.
Az autoriter személyiség saját kálváriája
Tulajdonképpen egy autoriter, tekintélyelvű személyiség infantilizálódott felnőtt, aki még nem építette magába a felettes én által közvetített értékeket, s azok flexibilis alkalmazását. Sokkal jobban hasonlít egy olyan gyerekre, aki nem törekszik önállóságra, a szülei szava szentírás jelentenek az ő számára és a pozitív megerősítés érdekében pontosan úgy cselekszik, ahogy a számára tekintélyt jelentő emberek elvárják.
Ha van az életében egy ilyen kitüntetett ember, eszme, akkor úgy, ha nincs, akkor meg éppen azért: széthullva, mindenki kegyeit keresve, önállótlanul. A vonzó férfiak ezzel szemben állva mindenben megtapasztalják saját magukat. Ha valaki kedvében akarnak járni és valakit képviselni akarnak, akkor az csakis saját maguk lehet. És ez megtanulható a képzéseken.
