Az első lépés: a belső magatartásod megváltoztatása
Bármilyen furcsán is hangzik, de mi vagyunk a férfiak az első olyan generációja, akik már ülve pisilnek. A mi nemzedékünk egyik jellemzője, hogy apánk többnyire anyánkra hagyta a nevelésünk feladatát. Hogy miért? Azért, hogy ő minél inkább a saját munkájára, hivatására és karrierjére koncentrálhasson. Sőt mi több, sokan közülünk egyenesen apa nélkül voltak kénytelenek felnőni, hiszen a válások aránya is éppen a szüleink generációjában vált szinte divattá. Anyánk nevelt, óvónéni és tanítónéni oktatott, tehát gyakran semmiféle férfias szerepmintát nem láttunk magunk előtt.
Közvetlen környezetünket és életterünket, amelyben felnőttünk, jellemzően egy női értékrend határozta meg. Ebbe pedig nem fért bele sok minden. Nem bunyózhattunk a játszótéren. Nem üvölthettünk, nem káromkodhattunk, és nem köpködhettünk kedvünkre. Tulajdonképpen sosem lehettünk igazán férfiak. Sokan vannak, akik ha őszintén magukba néznek, megdöbbenve tapasztalják: „Életemben nem volt talán egyetlen olyan pillanat sem, amelyből arra következtettem volna, hogy egyszer majd igazi férfi lesz belőlem is.” Megnőttünk, de fel nem nőttünk.
Álférfias szerepminták csapdája
Azok a szerepminták, amelyeket elsajátítunk kisgyermekkortól kezdve, csak feltételesen szükségesek ahhoz, hogy meg tudjunk ismerkedni egy nővel. Lássuk be: a legtöbb apa nem törekszik továbbörökíteni a csajozás csínját-bínját a gyerekeinek. Mellesleg sokan eleve nagyon gyenge minőségben tudnak csak flörtölni. Na, meg mindemellett ott az a bizonyos “kedves srác”-stratégia, amelyet tulajdonképpen az anyánk ültetett el bennünk, de szinte megdöbbentő, milyen rosszul szuperál. Belátjuk vagy sem, de úgy viselkedünk, ahogy a társadalom elvárja tőlünk. Igyekszünk elkerülni a kínos pillanatokat, elkerüljük a visszautasítás lehetőségét is, elkerülünk minden szokatlant. Mi magunk vagyunk az igazi Megkerülőbajnokok.
Hogyan alakult ki jelenlegi magatartásunk?
Tulajdonságainknak csak nagyon kis részét határozzák meg a gének. Magatartásunknak, viselkedésünknek egy sokkal szélesebb szelete az, amit tanulással tettünk magunkévá. Szülőktől, tanároktól, barátoktól, a tévéből tanultunk. Van, amit tudatosan, van amit öntudatlanul szedtünk fel. Sőt, mi magunk is hozzájárultunk ahhoz, hogy másokat beengedve életünkbe ők valamennyire befolyásolják, ellenőrzésük alá vonják azt. Aztán lett amilyen lett.
Viszont magatartásunknak éppen ezt a tanult részét módunkban áll megváltoztatni. Csupán az akaratunkkal. Azonnal. Egyik napról a másikra. A szorongás csak amolyan társadalmi korlátozás, pusztán egy gátlás, mindenféle különösebb jellemzők nélkül.
A változás kulcsa, amit anyád elrejtett előled
Az öntudatosság és a magabiztosság mindennek a kulcsa. Minél inkább tisztában vagy saját értéked tudatával, annál nyíltabb, pozitívabb és motiváltabb leszel te magad is. Meg kell tanulnunk saját magunkban és képességeinkben megbízni. Képesek vagyunk bármilyen helyzetet tisztán átlátni, de ehhez előbb saját viselkedési mintáinkat és szokásrendszereinket kell megváltoztatnunk.
Még akkor is, ha ez nem megy varázsütésre. Minden aktuális helyzetben agyunk tudat alatt összehasonlítja az éppen megélt élményeket azokkal, amelyeket korábban már elraktároztunk magunkban. És ahol csak lehet, ott a negatívokkal teszi ezt: „Épp egy ilyen szőke lányt szólítottam le múltkor, fájt is, hogy kikosarazott”. Az agy megkondítja a vészharangot. Riadót fúj. Jön a stressz, a feszültség, az ideg.
Mit kellene egy ilyen és ehhez hasonló helyzetben cselekednem? Először is számolj visszafelé… 3…2…1 Változtass a testbeszédeden! Légy olyan, mint egy sikeres, domináns szupersztár. Építsd be a gondolataidba: „Bármelyik lány a barátnőm lehet. Jó vagyok ehhez. Tök mindegy, ha egyszer-egyszer kosarat kapok is. Úgyis csak kábé huszonnyolcezer napig fogok élni”.